Interjú Lomhegyi Hédi íróval

Első regényének megjelenését követően beszélgetünk az írónővel a könyvéről, életéről, gondolatairól. Fogadjátok szeretettel!

Mikor született meg benned az elhatározás, hogy könyvet írj?

Ez érdekes kérdés, mert két válaszom is van rá. Az egyik, hogy mindig is írtam. Emlékszem, egyszer egy egész szemeszternyi pszichológia előadást használtam arra, hogy megírjak egy szerelmes regényt. Jó ötletnek tűnt, mivel senki nem kérdezte meg, mit csinálok, az előadást tartó tanár is azt hitte, hogy bőszen jegyzetelek. Ráadásul dupla előadás volt. Csak úgy járt a kezemben a toll. Aztán később azért meglett az eredménye: egy korai zsengécske alkotás, és egy közepes pszichológia vizsga.

A másik válaszom pedig, ami a mostani regényemet illeti, például egy felindulásból született. Egy a gyerekekkel közös nyári olvasmány bárgyú története vett rá arra, hogy hosszú idő után tollat ragadjak, és megírjam a saját ifjúsági regényemet.

Mennyi idő alatt született meg a mű?

Nem számoltam az időt, de úgy két hónap alatt megvolt a kézirat. Utána persze még hónapokig dolgoztam rajta. Átolvastam, csiszoltam, aztán pihentettem, majd újra átolvastam. Végül kinyomtattam, és odaadtam a legőszintébb kritikusoknak. A gyerekeimnek.

Milyen volt a fogadtatása?

Azt gondolom, hogy jó. Volt, ahol jelezték egy-egy kifejezés kapcsán, hogy "Anya, ezt már senki nem használja!" Elfogadtam a véleményüket, de volt, amikor tudatosan hagytam bent olyan kifejezéseket, diák szlenget, amit még mi használtunk iskolásként.

Mi inspirál az írásban?

Az élet maga. A hitem, a jelen és a múlt, amit megéltem, átéltem. Vizuális típus vagyok, rengeteg dolog megragad, amit láttam vagy hallottam. Egyfajta értékközvetítés motivál, illetve ebben a regényben kifejezetten a barátság volt az, ami az egyik legmeghatározóbb vezérfonal. Átalakult a barátság fogalma és kezdi elveszíteni a legfontosabb értékeit. Ezeket szeretném a regény által visszahozni és átadni a fiataloknak.

Mondanál pár konkrétumot? Milyen értékekre gondoltál?

Maga a barátság már önmagában érték. A jól megélt barátság. Azt tapasztalom, hogy a gyerekek és fiatalok közötti barátság ma inkább egy laza kapcsolódási forma. A barátság ennél jóval mélyebb és nagyobb elköteleződést igénylő kapcsolat.

Ma egy fiatal, ha moziba akar menni, felhívja a legközelebbi barátját. Ha az nem ér rá, akkor felhívja a következőt, és a következőt, míg nem talál valakit, aki épp ráér és elkíséri. Ebben nincs semmi rossz, de a barátság "intézménye" ennél többet vár el a másik féltől.

Például tudatosságot: azért hívom fel a barátomat, mert vele akarom megnézni a filmet.

Ha csak azért hívom, mert nincs kedvem egyedül menni, akkor az én motivációm saját magam felé mutat: filmet akarok nézni, és kell hozzá valaki.

A barátságban nem csak az "én", hanem a "mi" van benne. Ha azért hívom fel, mert vele akarom megnézni a filmet akkor, ha nem ér rá, keresek másik időpontot. Mert a film nem fontosabb az 'együtt'-nél.

Nagyon nagy különbség van a két szituáció között.

Vagyis a barátság feltételez egy odafigyelést a másik személyre, lemondást, felelősséget. Ez a fajta elköteleződés egyre ritkább. Inkább haveri kapcsolatok, vagy barátságnak becézett "társulások" alakulnak a fiatalok között, amiből egyéni érdek alapján bármikor ki lehet lépni. "Bocs, de most vele jobban meg tudom érteni magam." Vagyis a barátság azt veszíti el éppen, ami az alapja: az önzetlenséget. Egy így megélt "barátság" nem készíti fel a gyerekeket arra, hogyan kell egy kapcsolatot megélni, ápolni, mik az én felelősségeim ebben, és milyen érzés, hogy valakire mindig számíthatok, valaki mindig ott van mellettem, jóban és rosszban. Milyen összeveszni és kibékülni, megbocsátani és megtanulni kezelni a haragom, megtanulni mások érdekeit előtérbe helyezni. És miért? Szeretetből. Életkor, technikai fejlődés ide vagy oda, mindannyiunknak szüksége van ilyen mélységű emberi kapcsolatokra, barátokra. De ezért dolgozni kell.

Készítesz jegyzeteket az írás előtt? Tudatos vagy zsigeri író vagy?

Egyáltalán nem készítek jegyzetet. Megszületik a fejemben a történet, elkezdem írni, és menet közben alakul, mélyül, bonyolódik. A Kalandok a város alatt egy pillanat alatt született meg a fejemben. Egyszerre megvolt az első három kötet fő témája.

Van valamilyen szertartásod az írásra?

Általában reggel, mikor már mindenki elment, akkor ülök neki az írásnak. Főzök egy bögre kakaót, amit egy régi, repedezett bögrébe töltök és ezzel le is tudtam a reggelit. Aztán bekapcsolom a sima, asztali számítógépemet. Nem szeretem a laptopot. Aztán megpucolom a szemüvegemet, aminek viselése számomra még az újdonság erejével hat, és egyfolytában úgy érzem, hogy foltos. Mielőtt írni kezdenék, leütném az első billentyűt, felpillantok a monitor mögött a falra szögelt kis keresztre. Aztán visszaolvasok pár sort, és utána csak a billentyűk kattognak.

Szerinted melyik a legjobb része az írásnak? Mi teszi számodra az írást örömtelivé?

Ez nehéz kérdés. Mindegyik részét szeretem. Maga az írás teljesen kikapcsol. Amikor a kéziratot elküldöm, akkor pedig jön az izgalom. Vajon mit mond a szerkesztő, hogyan alakul a borító…? Amikor az ember kézben tartja a saját könyvét az egyszerre örömteli és hihetetlen.

Kalandok a város alatt 1. – Az Agatha Christie Könyvklub. Ígéretes és izgalmakat sejtető cím, de elég sok könyv ígér nekünk hasonló kalandokat. Miben más a te regényed, mint a többieké, miben nyújt mást, újat?

Én remélem, hogy a könyv valóban tud újat nyújtani. Arra, hogy miben más, nehéz válaszolnom. Egy kicsit a megírás indíttatása és egy kicsit a regény világa az, ami talán egyéni, vagy más.

Az írásra úgy tekintek, mint egy meghívásra. Az író művész is egyben, és művei által formálja az olvasóit. Épp ezért felelőssége is van. Olyan dologról érdemes csak írni, ami értéket képvisel, és ezáltal jobbá teheti az olvasóját. Nálam ez a meghívás, ez az érték a hitemből fakad, onnan merítek.

Olyan regényt szerettem volna írni, ami teljesen hétköznapi, csodától mentes, a főszereplői olyan átlagos gyerekek, magyar gyerekek, akiket a hétköznapokban nem szoktunk észre venni. Olyan "gondozás mentes gyerekek". Tanulnak, nincs velük baj… így figyelmet is kevesebbet kapnak, mint hangosabb társaik. Egyházi iskolába járnak, keresztény értékrend szerint, keresztény családokban élik a mindennapjaikat és egyáltalán nem történik semmi rendkívüli velük. Vagyis de, és erről szól a regény. Tehát nem sokban mások, mint a kortársaik. Csak épp egy 'hitnyivel'.

Ez háttérben futó vezérfonala a könyvnek. Ez egy olyan természetes közeg, ami a hívő családokban jelen van a mindennapokban. Természetes egyszerűséggel jelenik meg és nem kíván sem érzékenyíteni, sem téríteni. Csupán olyan közegben játszódik a történet, ami egy hívő gyermek számára természetes: egyházi iskola, ministrálás, laudetur, cserkészet, stb.

Mit gondolsz, egy nem hívő, nem ilyen családban élő gyerek számára mennyire lehet érdekes a könyved?

Azt gondolom, hogy ha szereti a kalandos, gyerekekről szóló könyveket, ami valóságos és életszerű, akkor abszolút élvezni fogja. Ha tetszenek a nyomozások, a romantikus szerelmi szálak, barátságok, a titkos kalandok, a néha "tilosban járás", akkor ez a regény is tetszeni fog. Az olvasó biztosan talál olyan karaktert a könyvben, akivel azonosulni tud, vagy aki a kedvence lesz.

Vannak olyan személyek, akikről a karaktereket mintáztad, vagy mind kitaláltak?

Minden szereplő kitalált. Persze egy-egy jellemvonást felhasználtam, amivel a valós életben már találkoztam, de ezeket keverve, és teljesen ösztönösen született meg a hét kamasz karaktere.

Mennyire merítesz a valóságból?

Kicsit. Vannak olyan helyek, épületek, amik megjelennek a könyvben, de mindegyik kicsit másképp. Ugyanígy vagyok a főszereplőkkel is, de nincs olyan, akit egy az egyben létező ismerős jellemzőivel ruháztam volna fel.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Van olyan műfaj, amiben ki szeretnéd magad próbálni?

Elsősorban ezt a regénysorozatot szeretném megírni. Nagyon élvezem a "srácokkal" való munkát, nagyon kedvelem a szereplőket, bár mindenki nagyon különböző, mégis mindegyikben van valami szerethető.

Vannak a fiókban munkáim, amik már tíz éve ott lapulnak, és csak házi használatra kerülnek elő. Például egy mesekönyv, aminek én készítettem az illusztrációját is. Nem rajzolok túl jól, de a gyerekeim hálás közönség.

Szeretnék megírni egy sokkal komolyabb könyvet is, de ehhez még nem fogtam hozzá. Egyelőre csak fejben forgatom a gondolatokat. Ennek a megírása valahol misszó a részemről, valami olyasmi, aminek a megírása egyfajta kötelességet ró rám. Még én sem tudom, hogy meg tudom-e ugrani a feladatot.

Mennyire veszel részt a kortárs irodalmi életben? Jársz felolvasásokra, könyvbemutatókra?

Az első regényemen még szárad a tinta… Egyelőre nem gondoltam még ilyen jelenlétre. Ha jellemezni kellene magam, akkor inkább vagyok erdei remete, mint nagyvilági, társasági személy. Szeretem a csendet és a magányt, nem vonz a rivaldafény. Az írásra nem tekintek úgy, mint megélhetési forrásra. Hiszek abban, hogy ha jó a könyv, akkor megtalálja azokat, akiknek pont erre, ilyen könyvre, ilyen megerősítésre volt szükségük. Beszéljenek a regényeim helyettem.

A mai korban van igény arra, hogy az olvasók, rajongók elérhessék a könyv íróját. Hogyan érhetnek el téged? Nyitott vagy megkeresésekre?

Amikor nekifogtam az írásnak, akkor számomra természetes volt az az írói alázat, hogy hogy úgy írjam meg a könyvet, hogy közben tisztelem az olvasóimat. Ne akarjak helyettük gondolkodni, válaszokat adni a szájukba. Szeretem a gyerekeket, a fiatalokat, másképp nem is tudnék nekik írni. Ezért fontos számomra, hogy ha valaki megtisztel azzal, hogy elolvassa, amit írtam, akkor én is tiszteljem meg őt azzal, hogy ha hozzám fordulna, akkor erre legyen lehetősége. A közösségi médiában jelen vagyok, és több csatornán fel lehet venni velem a kapcsolatot. Ahogy eddig is, minden megkeresésre válaszolok.

Mivel foglalkozol, amikor nem írsz éppen?

Sok mindennel. A legfontosabb hivatásom az, hogy édesanya és feleség vagyok. Itt kell a maximumot nyújtanom, minden más csak utána következik. Az írás is.

Szerencsés vagyok, hogy ezt a hivatásomat főállásban végezhetem. Ez egy közös döntés volt a férjemmel, hosszú hónapok után döntöttünk úgy, hogy nekünk így lesz a legjobb. Mivel bennem semmilyen karriervágy nem ég, tökéletesen ki tudok bontakozni itthon. Rengeteg dolgot csinálok, és mindegyiket szeretem.

Csodás dolog, hogy finomakat főzök a családnak, hogy mindig van házi pogácsa, kakaós csiga itthon frissen melegen sütőből, bármikor el tudok szaladni bárkiért autóval, ha épp szüksége van rá. Délelőttönként van időm elmerülni a csendben, írni, vagy épp valami új ötletemet megvalósítani.

Nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, és ennek is mindig megtaláltam a módját, mint tanítás, hitoktatás, vagy a cserkészet. Mindegyik más-más terep, de a lényeg mindig ugyanaz volt: az életre tanítani a gyerekeket, gondolkodni, rácsodálkozni az őket körülvevő világra, a természet szépségére, tökéletességére. Hiszen ez is egy út Úristen felé.

Azt hiszem ez volt a legfőbb vágyam a könyv megírásakor, hogy meg tudjam szólítani a mai fiatalságot, és megmutatni nekik egy másfajta, de értékes életet. Az "értékes" alatt itt a belső, emberi értékekre gondolok. Elindítani bennük egy gondolatmenetet, ami az értékest más szemszögből mutatja be. Ahogy a régiek mondták: égi bankszámlára gyűjtünk.

Mennyire komoly a könyved mondanivalója?

Semennyire. A komolyság inkább az író felelősségében csíphető nyakon, a motivációban, szándékban. A történet egyébként a jelenben játszódik, és abszolút mai. Minden tekintetben. Mobilozó, csetelő fiatalok, akiknek a telefon ott lóg a kezükben minden pillanatban. Ismerik és használják a technika adta lehetőségeket, de mindezek mellett van egy belső iránytűjük, amire hallgatnak.

Van valamilyen hobbid, amit különösen szeretsz?

Az íráson kívül? Mostanában a csendes elmélkedés. Talán azért, mert erre van a leginkább szükségem és legkevesebb lehetőségem. Ez furcsa hobbinak számít, azt hiszem.

Persze, szeretek olvasni és nagyon régóta fotózni is, és mindenféle új, kézműves dolgot kipróbálni. Mostanában a csend az, ami kikapcsol, és talán azért lett ilyen fontos, mert nagyon kevés a csend az ember életében, és amúgy a világban is.

Hogy tudod összeegyeztetni az írást az életeddel, a hobbiddal?

Igazából nincs szükség egyeztetésre. A gondolatok néha gyorsabban jönnek, mint amilyen gyorsan gépelni tudok, pedig tíz ujjal, vakon gépelek. Többnyire akkor írok, mikor épp nincs itthon senki, csend van a házban, akkor nagyon jól tudok haladni. A mosogatás mindig megvár, és a félbehagyott fejezetet is bármikor tudom folytatni, ha épp meg kell szakítanom az írást. Igaz a mondás, hogy ami fontos, arra szakítunk időt.

Mit szólt a család, a barátok, hogy könyv írásra adtad a fejed?

Csak a szűk család tudja, hogy kiadták a könyvemet, és két közeli barát. Más senki. Tényleg jól érzem magam "remeteként", nyilvánosság nélkül.

Igazából a férjem több hónapos unszolása után küldtem el a kéziratot is. Úgy voltam vele, hogy amit írtam, az pont nem az, ami ma eladható, ami trendi, amire van kereslet. Az én regényemben se vámpírok, se csodás lények, se időutazás, se időkapu, se csoda eszközök nincsenek… hát? Nem láttam sok esélyt rá, hogy kiadják…

Aztán pedig, nem hittem el, hogy kiadják.

Hogyan találtál rá a kiadódra?

Úgy kezdtem, hogy fogtam egy papírt és ceruzát, bementem a legkisebb gyermekem szobájába, és kiírtam tíz kiadó nevét a könyvespolcról. Egyikről sem tudtam semmit. A tízből három rögtön kiesett: Egy kiadó megszűnt, egy csak megadott időszakban várt a kéziratot, egy pedig egyáltalán nem fogadott. Közben kiderült, hogy szinopszist is kellene a kézirat mellé csatolnom.

Bő két hétig dolgoztam azon a két és fél oldalon, ami a szinopszisom lett volna. Aztán egy hétvégén leültem, és elkezdtem írni a kiadóknak. Összesen hétnek. Gondoltam, hét elutasítás is épp elég lesz.

Az első válasznak nagyon örültem, de csak míg el nem olvastam, mert jelezték, hogy egy oldalban foglaljam össze a regényem. Bumm! Most, hogy csináljak két és fél verejtékes oldalból egyet? Szó szerint kikínlódtam.

Végül elküldtem az utolsó emailt is. Aztán jött a várakozás. Egy hét, két hét… semmi. Akkor kaptam egy emailt a Kairosz Kiadótól. Bevallom, örültem neki, hogy legalább valami visszajelzés érkezett. Ezután megint várakozás. Végül arra jutottam, rövidre zárom, írok a kiadónak, hogy nyugodtan írják meg, ha nem tetszett a regény – gondoltam, nem várakozom hiába. Meg is jött hamar az email. Legnagyobb meglepetésemre a kiadó vezetője kedves levélben azt írta, hogy már dolgozik rajta egy szerkesztő. Hűha! Kicsit meg is ijedtem, de mindenki kedves és segítőkész volt a könyvkiadás során, amiért hálás vagyok.

Így utólag azt gondolom, nem volt véletlen, hogy pont a Kairosz Kiadóval hozott össze a sors. Örülök, hogy velük dolgozhatom, igazán kedves embereket ismertem meg általuk.

Mikor jelent meg a könyv, milyen volt a fogadtatás?

A könyvem már részt vett a 95. Ünnepi Könyvhéten. Azt, hogy milyen a fogadtatása még nehéz megmondani. Amit biztosan tudok, hogy a férjem és a gyerekeim nagyon büszkék rám, és ennek nagyon örülök.

Persze, amint megtudtam, hogy ki fogják adni, vágytam arra, hogy valaki élesen megkritizálja a munkámat, hogy lássam, vajon sikerült megírnom, amit akartam? Vajon tetszik az olvasóknak? Mit mondana róla egy szakmabeli hozzáértő?

Így történt, hogy még a kiadás folyamata alatt, a Nagyböjt kellős közepén fogtam a kéziratot, feladtam Szécsénybe egy levél kíséretében, amelyben az állt, hogy tudom, hogy nagyböjt van, tudom, hogy Balázs atya épp konferencia beszédeket tart, de itt ez a kézirat, én írtam, és bizonyára az atyának pont most nincs ideje ilyesmire, de tudom, hogy életem végéig bánni fogom, ha nem kérdezném meg Balázs atyát, hogy mi a véleménye, esetleg írna-e ajánlót?

Aztán kicsit szégyelltem is magam, hogy ilyenekkel zavarom Balázs atyát, ráadásul Nagyböjtben…? Nem számítottam gyors válaszra, arra pedig végképp nem, hogy négy nap múlva megcsörren a telefonom, és a másik végén egy ismerős hang azt mondja, hogy ő Barsi Balázs és megkapta a kéziratomat….

Hát, le kellett ülnöm! A legnagyobb megerősítés és elismerés számomra Balázs atya szavai voltak. Pontosan azt mondta, amit írni szerettem volna. Tökéletesen értette, hogy miről szól a könyv. Azt hiszem ennél nagyobb megerősítése, jutalma nem lehet egy írónak, mikor egy olyan embertől kap elismerő szavakat, akit végtelenül tisztel és elismer. Számomra ez a rövid beszélgetés többet ér, mint bármilyen eladott példányszám, méltatás, díj…

Min dolgozol most, számíthatunk a közeljövőben a folytatásra? Megtudhatunk róla valamit?

Igen, dolgozom a folytatáson. A harmadik kötethez végzek épp kutatómunkát, mert a légi közlekedés szabályaiban nem vagyok annyira járatos. Szerencsére van egy jó barátom, aki minden kérdésemre tud válaszolni a témában, így ez inkább egy kellemes baráti összejövetel lesz, mint kutatás.

A második kötet pedig már a szerkesztőnél van, vagyis várható még ebben az évben a folytatás. Akik olvasták az első részt, azok számára nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy kiderül a második alagút titka. Ez egy kicsit hosszabb és kalandosabb felfedezés lesz. Sok izgalommal, még több nyomozással és elkísérhetik az olvasók az A-osztályt egy jutalom kirándulásra is.

Ebben a részben is lesz nyomozás, felfedezés, titkos tervek, és néhány új szereplő is színre lép.

Kedves Hédi, köszönjük szépen a részletes és izgalmas válaszokat. Azt gondolom, ezáltal sokkal jobban megismerhettünk téged és sokak nevében mondhatom, hogy nagyon várjuk a Kalandok a város alatt sorozat folytatását!